Meglátogattuk Apát

2012. augusztus 3. Bár terveink szerint Joci jött volna haza augusztus első hétvégéjén, sajnos nem kapott szabadnapot, így úgy döntöttünk, követjük a hegy és Mohamed esetét, és elmegyünk mi meglátogatni Apát.

Mivel két gyerekkel nem szívesen vállaltam volna az autóutat, vonattal mentünk. Nem a gyerekek számából, hanem korából adódott az aggodalmam, ami azért a vonaton is beigazolódni látszott, de ne szaladjunk előre.

Péter Papi kivitt minket péntek reggel az állomásra, mindhármunk a maga méretének megfelelő hátizsákkal megpakolva. Azt hiszem, Jocika járt a legjobban, nála voltak a kaják, így az út végére meglehetősen könnyedén sétált. :)

Az odafelé út elég simán telt, igaz, hogy előtte egy hétig treníroztam a fiúkat, hogy hogyan kell normálisan viselkedni a vonaton. Igazán dícséretes módon viselték a 9 órás utat, a 2 átszállást, és mivel még ajándék jégkrémet is osztogattak valamelyik vonatot a gyerekeknek, teljes volt a megelégedés. Én is felkészültem a lehetőségekhez mérten, volt nálunk jónéhány könyv, ceruza, papír, kisautó, traktor. Így ha nem épp a tájat néztük, akkor olvastunk, traktoroztunk, békát hajtogattunk, barikát rajzoltunk, és nagyon, de nagyon számoltuk vissza az órákat, perceket, amikor végre megölelgethetjük Apát.

Este negyed 7-re értünk Bambergbe, leírhatatlan érzés volt ismét együtt lenni.

Még elmentünk vacsorázni, aztán elmentünk a szállásra. Itt derült ki, hogy a 2 szobát két különböző emeleten adták, ráadásul úgy, hogy az egyik egyágyas, a másik pedig egy pótágyazott 2 ágyas. Jocikát nagy nehezen meggyőztük, hogy egy fél éjszakát töltsön egyedül lent a szobában, és mivel Joci éjjel ment még dolgozni, így hajnali fél 3kor összenyalábolta az alvó gyereket, (aki már nem tartozik a pehelysúlyú kategóriába), és felhozta a másik szobába. Másnap pedig átköltöztünk egy másik panzióba, ahol a gyerekek a mellettünk levő szobában aludtak.

Reggeli után kimentünk sétálni, és Apa telefonált, hogy arra jön visszafelé a teherautóval, így a gyerekek meg tudták nézni az épp aktuális teherautót.

A panzió épp a Majnával szemben volt, így lementünk sétálni, amíg Apácskánk be nem fejezte az aznapi munkát.

Délután mindenfelé sétáltunk, kirándultunk, voltunk az Altenburgban, nagyon jól éreztük magunkat.

Később elmentünk egy játszótérre, ahol Jocival konstatáltuk, hogy nem lesz itt probléma a gyerekek beilleszkedésével. Gond nélkül játszottak a többi gyerekkel.

Vasárnap délelőtt elmentünk egy parkba, ott is nagyot sétáltunk. Ide azt hiszem, gyakran ki fogunk biciklizni, sétálni, nagyon szép helyen van. Mindkét gyerek igen jót játszott az alábbi tekerős játékkal, Jocika számára az egyetlen gondot az az aggodalom okozta, hogy Peti nehogy kitekerje az összes vizet a tóból. :)

Jocikám pózol:

A vasárnap ebédet Joci kollégájával és családjával költöttük el, akik nagyon sokat segítenek nekünk. Két gyerekük van, a nagylány 13 éves, a kisfiú majdnem annyi idős, mint Jocika. Az első pár perc ismerkedés után önfeledten hemperegtek a dombon mind a hárman. :) Az meg teljesen természetes, hogy minden vasárnap étteremben ebédel a család, nehogy anya már egész délelőtt főzzön, és ne jusson ideje a családra...

Természetesen nem mi lennénk azok, ha egész véletlenül nem futottunk volna bele egy traktorkiállításba, a szomszéd kis faluban. A gyerekek nagyon élvezték, különösen Peti rohangált egyik traktorról a másikra.

Még hétfőn reggel elszaladtunk némi szendvics-alapanyagért a boltba (vasárnap minden zárva), és aztán sajnos mentünk a vonathoz. Azt hiszem, a sok látnivaló, folyamatos menés közben nem emeltem ki ismét eléggé, mennyire fontos lenne nekem, ha ők ketten (mármint Jockó és Petke) okosan, kedvesen viselkednének a vonaton.

Már az első percben összevesztek azon, hogy ki ül az ablak mellé, mikor meg felszabadult egy 4-es ülés, ahol 2 ablak melletti szék volt, azon folyt a vita, hogy ki utazzon menetiránynak háttal. Peti, lévén dackorszakának kellős közepén, minden őt ért vélt és valós sérelem után visítva adja tudtul a világnak nemtetszését. Ez különösen kellemetlen akkor, ha 100 emberből 97 nyugodtan pihenne, de másik 3 nem hagyja őket, és ráadásul azt sem értik, hogy az a szegény kisgyerek miért visít. (hozzáteszem, a magyar oldalon sem lett jobb a helyzet, mert főleg osztrákok ültek körülöttünk, akik a magyar határ átlépésével nem tanultak meg hirtelen magyarul.) Szóval adott volt egy enyhén dacos, Apukájának ismételt "elvesztésétől" szenvedő 3 éves, egy önmagában jól működő, de 3 éves, dacos hatásra megbolonduló 8 éves, és az anyjuk, aki a 9 óra után enyhe fejrángatásokkal szállt le a vonatról. Ha gyermekeim épp nem veszekedtek, akkor Peti mindig valami olyanért hisztizett, amit nem kaphatott meg, vagy beállt a csendesen pihenni próbáló emberek mellé, és egy halk "buh" felkiáltást követően kacagva elrohant. Ha ezt  megunta, akkor próbált az ölemből felmászni a szék támlájára, azon keresztül pedig a mögöttünk levő ülésre. Mivel mindez természetesen erősen társadalom-ellenes magatartásnak minősült az adott pillanatban, próbáltam visszafogni, ami persze hisztihez vezetett.

Időnként azért sikerült elterelnem a figyelmét. Amikor azonban nem olvastam, békát hajtogattam, meséltem, rajzoltam, autóztam, traktoroztam, etettem, itattam, orrot fújtam, pisiltettem, kakiltattam, akkor a maradék szemöldökömet fonogattam... :) Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyebbültem meg, mikor leszálltunk a vonatról Kelenföldön. Szerintem nem voltam egyedül, épp csak egy vagonnyi ember sóhajtott fel. :)

Mindent összevetve azonban azt kell mondanom, nagyon örülök, hogy elmentünk, nagyon jól éreztük magunkat, cseréltünk némi energiát Apával, hogy még kihúzzuk a maradék néhány napot egymás nélkül.

De már nagyon-nagyon várjuk, hogy újra együtt legyünk!!! :)